Egyre több szó esik az autizmusról, az ADHD-ról és a neurodiverzitásról, mégis rengeteg bizonytalanság és tévhit övezi ezeket a témákat. Mit jelent, ha egy gyermek idegrendszere másképp működik? Milyen jelekre érdemes odafigyelni, hogyan ismerhetjük fel időben, ha gyermekünknek másfajta támogatásra van szüksége, és hová fordulhatunk segítségért?
Cikkünkben többek között ezekről a kérdésekről is beszélgetünk Zelend Niki okleveles autizmus-szaktanácsadóval, az SNI SULI tudásplatform alapítójával. November 21-22. között a Budapest Arénában megrendezett KidExpón pedig személyesen is találkozhattok a szakértő csapattal az SNI SULI standjánál, akik nemcsak személyes beszélgetésekkel, de különleges ajándékokkal is várják a látogatókat – szülőket és pedagógusokat egyaránt!
KEDVEZMÉNYES JEGYEK ELŐVÉTELBEN

Mit értünk neurodiverzitás alatt és miért fontos, hogy többet beszéljünk erről a témáról? Mi az, amit a szülőknek mindenképp érdemes tudniuk az autizmusról és az ADHD-ról?
Kezdjük egy nagyon egyszerű dologgal. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyformán működő agy sem. Van, akit egy hangos, zsúfolt hely egyáltalán nem zavar. Másnak ugyanez elviselhetetlenül megterhelő. Van, aki könnyen alkalmazkodik a váratlan változásokhoz. Másnak biztonságot ad, ha előre tudja, mi fog történni. Van, aki gond nélkül végigül egy tanórát. Másnak mozognia kell ahhoz, hogy figyelni tudjon. És van olyan gyerek, aki órákig képes elmélyülni abban, ami érdekli, de egy számára unalmas feladat elkezdése is óriási nehézséget jelent.
A neurodiverzitás egyszerűen azt jelenti, hogy az emberi idegrendszerek sokfélék. Nem egyformán érzékeljük a világot, nem egyformán dolgozzuk fel az információkat, nem egyformán figyelünk, tanulunk vagy szabályozzuk az érzelmeinket. Ez az emberi sokféleség természetes része. Az autizmus és az ADHD pedig két olyan idegrendszeri működésmód, amely eltér attól, amit a társadalom többsége megszokottnak tekint. Ezt nevezzük neurodivergenciának.
És itt jön az, amit szerintem minden szülőnek, pedagógusnak és tulajdonképpen mindenkinek meg kellene értenie.
Az autizmus nem nevelési hiba. Az ADHD nem lustaság. És egyik sem a szülő kudarca.
Egy ADHD-s gyerek nem feltétlenül azért áll fel huszadszor is a helyéről, mert nem akar szót fogadni. Lehet, hogy a mozgás segíti a figyelme szabályozását. Egy autista gyerek nem azért omlik össze egy váratlan változástól, mert hisztis vagy manipulálni akar. Lehet, hogy abban a pillanatban elveszítette azt a kiszámíthatóságot, amely a biztonságérzetét adta. És ha ezt nem értjük, akkor könnyen megtörténhet, hogy éppen azért büntetjük a gyereket, amiben valójában segítségre lenne szüksége.
Én ezt anyaként is megtapasztaltam. Sokáig azt hittem, az a dolgom, hogy megtanítsam a gyerekemet jobban alkalmazkodni. Hogy rugalmasabb legyen. Hogy könnyebben megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyek a többi gyereknek látszólag nem okoznak nehézséget. Aztán rájöttem valamire, ami alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat. Nem a gyerekemet kell megváltoztatnom. Hanem azt, ahogyan megértem őt és azokat az elvárásokat, amelyeket vele szemben támasztok.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségek. Vannak. Néha egészen komolyak. És a gyerekeknek szükségük lehet fejlesztésre, terápiára, támogatásra. De a cél nem az, hogy mindenáron olyanná tegyük őket, mint a többiek. Hanem az, hogy megértsük, mire van szükségük ahhoz, hogy biztonságban legyenek, tanulhassanak, fejlődhessenek és jól érezzék magukat a világban.
Ezért mondjuk az SNI SULI-ban: „Nincs baj a gyerekkel. Nincs baj veled sem!” Mert nem hibást kell keresnünk. Hanem megértést, tudást és működő megoldásokat.
Melyek azok a korai jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy egy gyermek idegrendszeri fejlődése eltérő? Már kisgyermekkorban, akár bölcsődés vagy óvodás korban észrevehetők ezek?
Igen, sok esetben már egészen korán észrevehetők bizonyos sajátosságok. De szeretnék óvatosan bánni a „jelek” szóval, mert nem szeretném, ha a szülők mostantól minden szokatlan mozdulatot vagy viselkedést aggodalommal figyelnének.
Az autizmus például megmutatkozhat a kommunikáció, a társas kapcsolódás, a játék, a rugalmasság vagy az érzékszervi feldolgozás sajátosságaiban. Van olyan kisgyerek, akit rendkívül megviselnek a hangos zajok, bizonyos ruhák vagy az ételek állaga. Másnak a változások okoznak komoly nehézséget, vagy éppen nagyon intenzíven érdeklődik egy-egy téma iránt. Az ADHD esetében feltűnhet a figyelem szabályozásának nehézsége, az impulzivitás, a szokatlanul nagy mozgásigény vagy az érzelmek szabályozásának nehézsége. De nem minden ADHD-s gyerek rohangál! Van, aki csendesen ül, álmodozik és közben folyamatosan elveszíti a fonalat.

Azt is fontos megérteni, hogy ugyanaz a gyerek egészen másképp működhet különböző környezetekben. Lehet, hogy az óvodában látszólag minden rendben van, otthon viszont teljesen kimerül. Vagy éppen fordítva. Ezért nem elég egyetlen viselkedésből következtetéseket levonni.
A kérdés nem pusztán az, hogy a gyerek eltér-e az átlagtól. Hanem az, hogy jól van-e abban a környezetben, amelyben élnie, tanulnia és fejlődnie kell.
Egyetlen jelből nem lehet diagnózist felállítani. A fejlődési mintázatot, az életkort, a környezetet és a gyermek saját szükségleteit együtt kell vizsgálni. És még valami: a korai felismerés célja nem az, hogy minél hamarabb címkét ragasszunk egy gyerekre. Hanem az, hogy minél hamarabb megértsük és megfelelően támogathassuk.
Tegyük fel, hogy a szülők felismerik a jeleket, vagy egy pedagógus jelzi, hogy valami eltér a megszokottól. Kihez forduljanak segítségért és hogyan induljanak el a kivizsgálás útján? Milyen kapaszkodókat adhat az SNI SULI azoknak, akik még csak kezdenek tájékozódni?
Először is: nem kell mindent azonnal tudni. És nem kell egyetlen nap alatt szakértővé válni. Ha egy szülőben kérdések merülnek fel, érdemes beszélnie a gyermek házi gyermekorvosával, és felkeresnie a területileg illetékes pedagógiai szakszolgálatot. A gyermek életkorától és a felmerülő nehézségektől függően gyermekpszichiátriai, fejlődésneurológiai vagy más szakirányú vizsgálatra is szükség lehet. Fontos tudni, hogy Magyarországon az egészségügyi diagnózis és a pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottságának vizsgálata nem ugyanazt a célt szolgálja. Az utóbbi az oktatási-nevelési támogatásokhoz és jogosultságokhoz is kapcsolódik.
Én azt szoktam javasolni, hogy a szülő ne csak azt írja össze, mi okoz nehézséget, hanem azt is, mikor működnek jól a dolgok. Mikor nyugodt a gyereke? Milyen helyzetekben érzi magát biztonságban? Mi segít neki? Mi az, amiben különösen ügyes? Mert ezek legalább annyira fontos információk, mint a nehézségek.
És itt kapcsolódik be az SNI SULI. Azért hoztuk létre, hogy a szülőknek ne kelljen egyedül eligazodniuk a sokszor egymásnak ellentmondó információk között. Több mint 300 szakértői előadásunk segít megérteni az autizmust, az ADHD-t, a szenzoros sajátosságokat, a szorongást, az érzelemszabályozást és számtalan kapcsolódó témát. Az SNI AI Coach pedig a nap 24 órájában segít eligazodni a szakmai tudásanyagunkban.
Nem diagnosztizálunk és nem helyettesítjük a szakembereket. De segítünk abban, hogy a szülő értse, mi történik és felkészültebben tudjon kérdezni, dönteni és támogatni. Mert a tudás nemcsak információt ad. Hanem kapaszkodót is.
Sok szülő számára a diagnózis ijesztő lehet. Hogyan lehet eljutni a kezdeti aggodalmaktól odáig, hogy a diagnózis valójában egy iránytű, amely megmutatja, hogyan segíthetünk a gyermekünknek?
Én ezt anyaként is nagyon mélyen ismerem. Amikor a saját gyerekedről van szó, nem szakmai fogalmakat látsz magad előtt. Hanem a jövőjét. Azt, hogy boldog lesz-e. Lesznek-e barátai. Megértik-e az iskolában. Meg tudod-e védeni attól, amitől félted. És közben rengeteg szülő azt is megkérdezi magától: mit rontottam el?
Semmit nem kell elrontani ahhoz, hogy egy gyerek autista vagy ADHD-s legyen.
Szerintem van egy nagyon fontos dolog, amit érdemes kimondanunk. A diagnózis nem változtatja meg a gyereket. Ugyanaz a gyerek megy haza a vizsgálatról, akivel reggel elindultunk. Csak mi tudunk róla többet. És ez óriási különbség. Mert ami addig érthetetlen ellenállásnak tűnt, arról kiderülhet, hogy túlterhelődés. Ami lustaságnak látszott, arról kiderülhet, hogy a feladat elkezdéséhez szükséges végrehajtó működések okoznak nehézséget. Ami neveletlenségnek tűnt, az lehet egy olyan helyzetre adott válasz, amelyben a gyereknek egyszerűen elfogytak az erőforrásai.
A diagnózis önmagában nem old meg mindent. Nem ad automatikusan megoldást minden helyzetre. De lehetőséget ad arra, hogy végre ne találgassunk.
A gyerek nem lett más. Mi kaptunk hozzá egy jobb térképet. És ezzel a térképpel már sokkal könnyebb megtalálni az utat egymáshoz.

Milyen szempontokat vegyünk figyelembe, amikor iskolát választunk egy autista vagy ADHD-s gyermeknek? Milyen jelekből láthatjuk, hogy egy pedagógus valóban érti és elfogadja a neurodivergens gyermekek szükségleteit?
Én nem elsősorban azt kérdezném meg egy iskolától, hogy „fogadnak-e autista vagy ADHD-s gyereket”. Hanem azt, hogy mit tesznek azért, hogy az a gyerek valóban részt tudjon venni az iskolai életben. Mert a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Megengedik-e, hogy a gyerek fültokot használjon, ha túl hangos az osztály? Tudnak-e előre szólni a változásokról? Van-e lehetőség mozgásszünetre? Képesek-e rugalmasan kezelni az írásbeli feladatokat, ha a gyereknek éppen az írás okoz aránytalanul nagy nehézséget? És ami talán a legfontosabb: mit csinálnak akkor, amikor a gyerek nem tud megfelelni egy elvárásnak? Büntetnek? Megszégyenítenek? Vagy megpróbálják megérteni?
Számomra egy jó pedagógus egyik legfontosabb ismertetőjele a kíváncsiság. Nem az, hogy mindent tud az autizmusról vagy az ADHD-ról. Hanem hogy hajlandó tanulni, kérdezni, együtt gondolkodni a családdal és magával a gyerekkel.
És itt szeretnék egy nagyon fontos különbséget tenni. Az elfogadás azt jelenti: helyed van közöttünk. A befogadás azt is jelenti: úgy alakítjuk a környezetet, hogy valóban részt tudj venni.
Ezért mondjuk a Neurodiverz Akadémián: az elfogadás az alap. A befogadás a következő lépés. Mert attól, hogy egy iskola elfogad egy autista gyereket, még nem biztos, hogy tudja is támogatni. Ehhez tudásra, szemléletre és konkrét eszközökre van szükség. És ez tanulható.
A neurodivergens gyermekek nevelése sokszor rengeteg energiát, szervezést és érzelmi munkát igényel. Hogyan vigyázhatnak magukra a szülők úgy, hogy közben ne érezzenek bűntudatot és hogyan segítheti őket ebben az SNI SULI?
Van egy mondat, amit nagyon szeretnék egyszer végleg száműzni a szülőkkel folytatott beszélgetésekből: „Csak következetesebbnek kellene lenned.” Mert aki kívülről néz egy családot, sokszor nem látja, mennyi munka van abban, hogy az a gyerek egyáltalán eljusson reggel az óvodába vagy iskolába. Hogy felvegye a cipőjét. Hogy kibírjon egy bevásárlást. Hogy este valahogy el tudjon aludni. És azt sem látja, mennyi szervezés, alkalmazkodás, újratervezés és érzelmi munka van ezek mögött.
Én is voltam olyan anya, aki minden erejével próbált segíteni a gyerekének, miközben egyre fáradtabb, türelmetlenebb és kétségbeesettebb lett. És tudod, mi volt az egyik legnagyobb felismerésem?
Nem a gyerekemet kellett megváltoztatnom. Hanem az elvárásaimat vele szemben. És a saját magammal szembeni elvárásaimat is.
Mert egy szülőnek sem kell végtelen türelemmel, végtelen energiával és végtelen tudással rendelkeznie. Segítséget kérni nem kudarc. Pihenni nem önzés. És nem kell minden helyzetet tökéletesen megoldani.
Az SNI SULI egyik legfontosabb célja éppen az, hogy levegyen valamennyit a szülők válláról. Hogy ne kelljen mindent egyedül kitalálniuk. Ne kelljen éjszakánként kétségbeesetten keresgélniük az interneten. És ne érezzék azt, hogy csak náluk ilyen nehéz. A tudás nem tünteti el az összes nehézséget. De nagyon sok felesleges harcot meg tud előzni. És néha már az is óriási változást hoz, ha egy szülő végre megérti, mi történik a gyerekével.
Melyek azok a bántó mondatok, amelyekkel az érintett szülők sajnos gyakran találkoznak? Milyen támogató és empatikus mondatokkal lehetne felváltani ezeket a közbeszédben?
Ó, erről külön könyvet lehetne írni! „Semmi baja, csak neveletlen.” „Bezzeg az én időmben nem volt ennyi ADHD-s gyerek!” „Csak több fegyelem kellene neki.” „De hát olyan okos! Akkor miért nem képes erre?” „Nem látszik rajta, hogy autista.” „Minden gyerek egy kicsit ADHD-s.” Nem. Nem minden gyerek ADHD-s egy kicsit. Ahogy nem mindenki autista egy kicsit sem.

Az ilyen mondatok sokszor nem rosszindulatból születnek, hanem tudáshiányból. De ettől még nagyon tudnak fájni. És ami talán még fontosabb: azt az üzenetet közvetítik, hogy a gyerekkel vagy a szülővel van valami baj.
Én szeretném, ha helyettük egészen más kérdések hangzanának el. „Miben tudok segíteni?” „Mi szokott neki beválni?” „Szeretnéd, hogy most átvegyek valamit?” „Mit tehetnénk azért, hogy könnyebb legyen neki?” És talán a legfontosabb:
„Elhiszem neked.”
Elhiszem, hogy nehéz. Elhiszem, hogy próbálkozol. Elhiszem, hogy a gyereked nem azért viselkedik így, hogy megnehezítse az életedet. Néha már ez is hatalmas segítség. Mert a családoknak nem újabb ítéletekre van szükségük. Hanem arra, hogy végre valaki megértse őket.
Hogyan ismerhetjük fel és támogathatjuk a neurodivergens gyermekek erősségeit, tehetségét és egyéni képességeit? Hogyan segíthetünk nekik abban, hogy ne csak a nehézségeikkel, hanem az értékeikkel is tisztában legyenek?
Szerintem az egyik legnagyobb fájdalompont a jelenlegi rendszerben, hogy nagyon sokszor kizárólag azt mérjük, miben nem felel meg a gyerek az elvárásoknak. Nem ül nyugton. Nem ír elég szépen. Nem figyel megfelelően. Nem kapcsolódik úgy, ahogyan elvárnánk. És közben vajon észrevesszük, mi minden van még abban a gyerekben? Lehet, hogy elképesztő memóriája van. Hogy olyan összefüggéseket vesz észre, amelyek másoknak fel sem tűnnek. Hogy fantasztikus térképeket rajzol, történelmi korszakokban mélyül el, vagy olyan kérdéseket tesz fel, amelyektől egy felnőtt is elgondolkodik.
Persze nem minden neurodivergens gyerek zseni. És nem is kell annak lennie ahhoz, hogy értékes legyen. Ezt nagyon fontosnak tartom. Nem kell különleges tehetséggel kompenzálni azt, hogy valaki másképp működik. Nem kell valamiben kiemelkedőnek lennie ahhoz, hogy megérdemelje az elfogadást, a támogatást és a megbecsülést. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy ne kizárólag a nehézségein keresztül lássák.
Én azt szeretném, hogy egy autista vagy ADHD-s gyerek ne úgy nőjön fel, hogy folyamatosan azt hallja, mit csinál rosszul. Hanem azt is tudja: miben jó, mi érdekli, mire büszke, mit szeret magában. Mert az önismerethez nemcsak a nehézségeink, hanem az erősségeink is hozzátartoznak.
Minden elme gyönyörű. Nem azért, mert mindenben kiváló. Hanem azért, mert minden ember önmagában érték.
Az SNI SULI létrehozásával olyan platformot építettél, amely tudással és gyakorlati tippekkel támogatja az érintett családokat. Mi hívta életre a kezdeményezést, milyen hiányra szerettél volna választ adni és miben tud konkrét segítséget nyújtani a szülőknek a tudásbázis?
Az SNI SULI abból a nagyon személyes tapasztalatból született, hogy milyen érzés, amikor egy szülőnek segítségre van szüksége, de nem tudja, hol találja meg. Amikor látod, hogy a gyereked nehézségekkel küzd, és közben mindenki mást mond. Amikor egyik szakembertől a másikig mész. Amikor az internet tele van egymásnak ellentmondó tanácsokkal, és neked kellene eldöntened, mi hiteles, mi korszerű, és mi segít valóban.
Én egy olyan helyet akartam létrehozni, ahol a szülők nem újabb ítéleteket kapnak, hanem tudást. Ahol nem azt mondjuk meg, milyennek kellene lennie a gyereküknek, hanem segítünk megérteni, milyen ő valójában. Mára az SNI SULI több mint 300 szakértői előadást kínáló tudásplatformmá nőtt, és folyamatosan fejlesztjük. Most egy teljesen új streamingfelületet is építettünk, ahol az előadások hanganyagként is hallgathatók, az interaktív munkafüzetek segítenek a tanultak alkalmazásában, és az SNI AI Coach is támogatja a tájékozódást.
De közben egy másik fontos felismerésünk is volt. Nem elég a családokat felkészíteni, ha a környezetük nem változik. Hiába érti meg egy szülő, hogyan működik a gyereke, ha az óvodában vagy az iskolában továbbra is olyan elvárásokkal találkozik, amelyeknek nem tud megfelelni. Ezért hoztuk létre a Neurodiverz Akadémiát is. Mert a pedagógusoknak, a szakembereknek és az intézményeknek is szükségük van korszerű, evidenciaalapú, azonnal alkalmazható tudásra.

Az elfogadás fontos. De önmagában nem elég. Attól, hogy elfogadunk egy gyereket, még nem feltétlenül tudjuk jól támogatni. A jó támogatás tanulható. És én azt szeretném, hogy Magyarországon ne szerencse kérdése legyen, hogy egy autista vagy ADHD-s gyerek értő, felkészült felnőttekkel találkozik-e.
ADHD- és autizmusbarát Magyarországot építünk. Nem egyik napról a másikra. Hanem tudással, szemléletformálással és valódi, mindennap használható eszközökkel.
November 21–22. között a KidExpo látogatói személyesen találkozhatnak a csapatotokkal az SNI SULI standjánál. Mivel készültök a rendezvényre?
Először is: nagyon várjuk, hogy végre személyesen is találkozhassunk azokkal, akikkel sokszor évek óta csak a képernyőn keresztül kapcsolódunk! A standunkon az SNI SULI és a Neurodiverz Akadémia is bemutatkozik. És természetesen nemcsak beszélgetni szeretnénk, hanem valódi ajándékokkal is készülünk.
Minden látogatónknak ajándékba adjuk Szigethi Zsófia „Egy nap neurodivergens gyerekkel – Kihívások és megoldások” című, 47 perces előadását, interaktív munkafüzettel és AI Coach-támogatással.
A Neurodiverz Akadémia pedig ingyenes tanulási lehetőséget kínál: a pedagógusok 30 napig hozzáférhetnek a választott korosztály teljes ADHD- és autizmusképzéséhez a Richter Anna Díj támogatásával, a szülők és más szakemberek pedig 10 napos ingyenes ízelítőt kapnak. A standunknál személyesen is lehet kérdezni. Szombaton velem és Dalmai Melindával, vasárnap Dr. Aschenbrenner Zsuzsannával és Szigethi Zsófiával találkozhatnak a látogatók.
Készülünk ajándékokkal, nyereményekkel, és egy különleges közös üzenetgyűjtéssel is. Arra kérjük az embereket, fejezzék be ezt a mondatot: „Bárcsak értenék, hogy…” Bárcsak értenék, hogy a gyerekem nem rossz, csak túlterhelődött. Bárcsak értenék, hogy attól, hogy valami nem látszik, még lehet nagyon nehéz. Bárcsak értenék, hogy nem kivételezést kérünk, hanem olyan feltételeket, amelyek között a gyerekünk is boldogulhat. Szeretném, ha ezek az üzenetek nemcsak a standunk falán jelennének meg, hanem eljutnának minél több szülőhöz, pedagógushoz és döntéshozóhoz is. Mert hiszem, hogy nagyon sok mindent meg tudnánk változtatni, ha egy kicsit többet figyelnénk egymásra.
És ha valaki csak egyetlen mondatot visz haza tőlünk a KidExpóról, akkor szeretném, ha ez lenne: „Nincs baj a gyerekkel. Nincs baj veled sem!” Mert minden elme gyönyörű. És minden gyerek megérdemli, hogy ezt a környezete is felismerje.